2014. június 13., péntek

Prológus

Kedves, Olvasóim!
Először is, mivel ezzel a nappal sok helyen lezárult az egész iskolai év, ezért szeretnék mindenkinek kellemes időtöltést, élvezetes nyarat kívánni!
Mint az a címből is olvashatjátok a Prológust hoztam el Nektek, mely remélem, elnyeri a tetszéseteket és ezt valamilyen formában ki is fejezitek komment, avagy "pipa" formában.
Bevallom, egyenlőre a prológus írása nem megy a leginkább -... azt hiszem, ez ebből látszani fog -, ám innen sok minden elkezdődik.
Igencsak jól esne látnom, mi a véleményetek a blogról vagy akár csak erről a bejegyzésről.
Bizakodom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket ez a nagyjából másfél oldalas szöveg!
Jó olvasást kívánok hozzá!
by: Timi




-  Madaline, te is jössz majd? – érdeklődött kedvesen Niall odasétálva hozzám.
-  Hova? – kérdeztem vissza, hiszen fogalmam sem volt, éppen milyen hülyeséget találtak már megint ki.
-  Hát, bulizni… Tök jó lesz, meglátod – jelentette ki túlbuzgón, mosolyogva.
-  Jól van, persze – motyogtam gúnyosan, szem forgatva.
-  De gyere, Maddie!… Neked is jár egy kis kikapcsolódás – hajtogatta tovább a maga igazát.
Tudtam, meddig teszi ezt, ameddig bele nem megyek és mivel ez az ír, szőke hajú, átlag magasságú, normál testsúlyú, épp fehér pólót, világos farmeringet és farmernadrágot viselő srác, kivel nem mindössze egyszerű védő szerepem volt, hanem valóban magamat adhattam, rendesen - igazából, hogy őszinte legyen - bármiről el tudtunk beszélgetni, ezért előtte bármikor mutathattam az igazi énem, s nem azt az őrző-védő állatot - bocsánat a kifejezésért, ám tudom, a külső szemlélők többségének nagyjából ekképp jöhet le - alakítom, hanem átlagos kapcsolatot ápolhatok vele, akárcsak a középszerű emberekkel, hisz valljuk be, elég sokan vannak, akik elszállnak maguktól azért, mert híresek lettek… Nos, Nialler nem közéjük tartozik.
-  „Kikapcsolódás”?! Tudod, a „kikapcsolódásom” annyiból fog állni, hogy nem iszok egy kortyot sem, meg oda kell figyeljek, nehogy valami bajotok essen… Tényleg „kikapcsolódásnak” nevezném, igazad van – közöltem a tényeket gunyoros hangnemben és hogy még hatásosabb legyen a kiakadásom, melleim alatt összefontam karjaimat.
-  Na, de, légyszi! – kérlelt tovább kiskutya szemekkel.
-  Azt hiszem, túl sok embertől megkaptad már, hogy szép szemeid vannak. Kihasználod az ember jóindulatát, Haver – jegyeztem meg az utolsó szót csípősen, s mindvégig felháborodottságot tettetve.
-  Ja, hogy így állunk – kezdte el játszani a felháborodottat.
Csak egyet felejtett el, még én is jobb színész vagyok annál, mint ő valaha lesz…
Mégis valamilyen oknál fogva elfogott a szívemre mázsás súllyal körbelengő bűntudat.
Végül pár pillanatra rá ettől menekvést várva megenyhültem, ezáltal kicsúszott a számon az mondat, mely úgy éreztem, hatalmas baromság volt a részemről:
-  Lehet, hogy benézek.
-  Iiigen, ennyi… Köszönöm szépen! – adott hangot örömének, ha nem lett volna elég az, hogy elkezdett ugrálni, majd kissé lenyugodva megköszönte egy meghajlás kíséretében.
-  Bolond – jelentettem ki elnevetve magam.
-  Nem, Hölgyem, Niall Horan – mondta, eztán vidáman elszökdécselt.
Nem éppen egy korabeli férfit mutatott viselkedése, inkább egy kisiskolás kisfiút, ám bevallom, aranyosnak találtam ezt az énjét… úgyszintén, akárcsak mindegyiket.
Mosolyogva néztem utána, aztán eszembe jutott, miért ilyen, milyen dologba mentem bele, mire mosolyomnak hűlt helye lett, s faképpé változott át mimikám. Nem akartam elhinni, hogy képes voltam még több munkát a nyakamba venni. Hihetetlen… Ez is csak én lehetek. De hogy ki is vagyok én? Csupáncsak egy csaj, kinek mondhatni, valóra vált az álma azzal, hogy nem épp egy oly’ szakmában dolgozik, mely kifejezetten nőiesnek mondható; testőr. Ez volt minden álmom, bár talán sok embernek furcsán hangzik egy nőtől ez a kijelentés, ámde ez vagyok én; egy angol állampolgár, göndör, vörös hajú, zöld szemű, húsz éves, százhetvenöt centiméter magas, vékony -… mármint mások szerint, szerintem inkább enyhén túlsúlyos és könnyen hízó -, kissé… na, jó, nagyon önbizalom hiányos, nehezen megnyíló, makacs lány, aki ezen tulajdonságai alapján - gondolok itt főként a magasságra és a testsúlyra - nem nevezhető igazi testőrnek, hisz hogyan védhetne meg bárkit is?! Jogosan mondják ezt külsőleg az emberek, ámde azt nem tudhatják, mennyire tanult vagyok, ugyanis amit a magasságomnak köszönhetően nem tudok megtenni azt el tudom érni a védelemmel, vagyis ismerem azokat a fogásokat, amelytől egyből leterül a támadó a földre… No, pluszba még van egy olyan mondás is, hogy „Kicsi a bors, de erős.”. Elismerem, sokszor megkaptam ezt, mivelhogy emellett ami a vékonyságomat illeti, attól még, hogy valaki vékonynak látszik, lehet ütőképes. Mi pedig a határozottságomat illeti… hát, az nem mutatkozik meg az életemben, merthogy körülbelül a leghatározottabb nőt igyekszem mutatni az egész világból, habár - mint ahogy elmondtam - a valóság cseppet sem ez.
Viszont nem szeretek magamról beszélni, majd megismertek a történetem - … vagy hívhatnám történetünknek is… - közben, mivelhogy itt kezdődött el a nehézségek után az igazi életem, akkor kezdtem el érzékelni azt, hogy valóban élek és nem csak létezem; ezt mindössze egy személynek köszönhetem, kivel furcsamód a legkevésbé voltam jóban a csapatban… Miért nem jöttünk ki? Nos, hogy őszinte legyen, nem igazán tudom, talán a legfőbb ok az volt, hogy kezdett elszállni magától, s nem volt ki visszarántsa… Noha én csípősen odaszólogattam ilyenkor neki, ellenben ezzel csupán azt értem el, hogy még inkább ne bírjon és röhögve azt mondja, „Csak azért mondod, mert féltékeny vagy, hogy nincs olyan király életed, mint nekem.”… Ha annyiszor, ahányszor megejtette felém ezt a mondatot kaptam volna egy fontot, akkor most tudnám, mit vegyek fel arra a bulira, hogyha már jóformán megígértem Niallnek, hogy elmegyek...
Bár igaz, a férfi kiről szavakat, mondatokat ejtettem meg az előbbiekben egész helyesnek volt mondható, azt mégsem mondanám, hogy egy szóba kerülne neki és elolvadnék tőle karjai közé dobva magam… ámbár valójában ezt senkivel sem tenném meg, én sohasem voltam az a jellem, annak ellenére nekem szintúgy, akárcsak szinte mindenki másnak van álomideálom és az cseppet sem hasonlít az említettre.
Hogy őszinte legyek a sorokban forgó ember, még alacsonyabb is nálam, bezzeg ez engem sosem tudott érdekelni a társadalom többségével szemben, én mindig úgy véltem, a szerelemben négy-öt centi nem lehet akadály… ellenben azzal, ha valaki beképzelt bunkó.
És hogy ki ő? Josh Devine; a One Direction dobosa.
Én pedig Madaline Shaw; az előbb említett banda egyik, s egyben egyedüli női testőre.
Üdvözöllek az életem ezen szakaszában és a kulisszák mögött!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése